Úgy érzem elérkezett az ideje, hogy bemutassam mire képes az én kis családom. Kezdjük az idősebb generációval. Anyámékban nincs semmi különös, tizenpár évesen találkozgattak (amit a nagyanyám a háttérből követve minden egyes alkalommal figyelemmel kísért), majd összehoztak egy gyereket. Így, kizárólag hatalmas, rózsaszín szerelem ködöt látva esküdtek meg. Három gyermekük született, egy fiú, és két lány. Sorrendben. Szerény személyem a harmadik, legkisebb gyerek szerepét ölti magára.
Bátyuskám sokáig nem hozott haza senkit. Régebben átjártak hozzá a haverjai, de a tizes éveivel ez is elmúlt. Az idő előrehaladtával egyre nagyobb szám került az (2x) 'x' helyére, mégsem jelent meg senki az oldalán. Anyámék már azzal szekálták, hogy ha meleg is, hozzon haza valakit. Ők így fogalmaztak: "Nem baj fiam ha buzi vagy, de hadd lássam hogy tudsz te ha akarsz!". Erre a bátyám nagyon egyszerűen akarta lezárni a témát: "Bárkit szerzek az oldalamra amikor csak akarok, hagyjatok békén.". Apám zsigerből ennyit reagált: "Na de mennyiért kisfiam?". Ezt persze rajta kívül mindenki felettébb humorosnak vélte, így egész este szakadtunk a röhögéstől, de többet nem került elő a téma. Míg egy napon édes bátyám bejelentette, hogy van valakije. Attól a perctől kezdve mióta megláttam, és egy pillantás alatt meg is ismeretem, azon imátkozom bárcsak meleg lenne.. Jelenlegi párja, akit itt most csak Cicusnak hívok, a tipikus műhaj, panda smink és cafatnyi ruha jegy szülötte. Az hagyján hogy teljesen ledominálja a mackószerű bátyám, és ugráltatja amerre csak kedve tartja, de látszik rajta, hogy ezen kívül nem ért semmihez. Jó, hazudtam. A ruhaüzletek világában tökéletesen kiismeri magát, tudja hogy melyik a legizléstelenebb cucc, és rögtön meg is veszi. Példának okáért megemlíteném számomra kedvenc ruhadarabját, egy lakkozott, tigrismintás segg aljig sem érő nadrágot. Ezt rendszerint nerc harisnyával, és térd fölé érő, 20 cm-nél magasabb sarkú, lakkos csizmával hordja. Az utcán nem egy ember megfordul utána, mert nem hisznek a szemüknek, hogy ilyen ember létezik. Cicus önbizalma ettől csak nőttön nő, és egyre rikítóbb, egyre kisebb ruhákba préseli bele magát. Anyám mindig azzal jön, hogy én azrét nem szeretem Cicust, mert irigykedem. Nos..ha valakinek egy szimpla pletyka vagy divat lap a fő olvasmánya, és nem is tud másról beszélni, akkor nem tudok vele szót érteni, és itt a baj. Nekem Cicus túl primitív organizmus, és Mónika show-t néző anyukám ezt agyilag nem képes felfogni. De most ennyit róluk.
Anyáméknak rengeteg fejtörést okozott a nővérem is. A középsuli végén még egy átlagos lány volt, korabeli pasikkal, de valahogy egyik sem jött össze túl sokáig. (Hódolóinak színes betegségeit később majd taglalom.) Egyszer csak úgy esett, hogy kiderült, a nővérem nem picit lépte át a józan ész határait. Nem csak hogy gyűrűvel jelölt madárkára bukkant, de 20 évvel idősebb is volt. Mikor anyám ezt megtudta, a tőle várható módon reagált. Üvöltözött, és szépen tépte, és cibálta a nővérkém haját. Szóval annak a dolognak vége lett. Pár évvel később a nővérem, aki hangszeren játszik, legyen az most egy hegedű, elment zenetáborba. Vagyis mi ezt hittük. Nálunk kötelező program legalább 2 naponta hívni anyámat, hogy tudja, hogy élünk. A nővérkém itt hibázott. Nem tette meg, így anyám hívta a tábort. Kiderült a nagy igazság, a nővérem nincs ott. Anyám mindent tűvé tett, hátha talál valami támpontot hova lett a lánya. Meg is lett. Levelek, leírt sms-ek garmadája került a szeme elé, egy apámnál is idősebb úrtól származtak. A nővérem alapos volt ez alkalommal, nem Magyarország területén nyaralt, hanem Svájcban. Anyám tudta, ha most eléri a nővérem, és kiokítja, akkor el is vesztheti. Így szép nyugodtan, mint egy felnőtt, megkérte, jöjjön haza, beszéljék meg, és majd mutassa be az urat. Minden így is történt. Én speciel baromi kellemesen csalódtam. Nővérem választottja ugyan egy generációnyi tapaszatalattal többet tudhat magáénak, mégis sokkal jobban mozog a mi köreinkben mint a szüleim. Szóval a kor különbséget leszámítva a nővérem megtalálta magának az arany tojást. Az elmúlt pár év annyi változással telt, hogy nővérkém külföldön él, és a család megbarátkozott fura választottjával.
Mint harmadik, utoljára következem. A mi kapcsolatunk sem mondható normálisnak. Ha körülnézünk a világban, ennyi idős korára már mindenki túl van 3-4 nagy Ő-n. Mi lassan 7 éve vagyunk egymáséi, és azelőtt, illetve közben (már amennyire én tudom), nem volt senki más. Egyre csak hallgatjuk, hogy ez még baj lesz, mert nem szerzünk elég tapasztalatot. Hát igen. Ha úgy esne a történet valóban hátrányban lennénk eme szempontból, de mi legalább már tudnánk, hogyan kell egy kapcsolatot kezelni. Szerintem sokaknak ez hiányzik, és ezért nem sikerül. Anyám persze mindig mondja, hogy elrontanak nálunk, és ha hazajövök képtelen vagyok nyitott szájjal beszélni, vagy kultúrált hangnemet megütni. Nos, ezt én nem tudhatom, nyílván így van. A másik családnál nyíltságot, és hátráló képességet kellett tanulnom. Ők, vagyis a párom és anyukája nagyon ambíciózusak, így a ragaszkodásom, vagy előre tervezett találkozásaink nem egyszer hátráltatták őt az előrehaladásban. Nem direkt, de megkaptam, hogy én hátráltatom őt, visszahúzom. Szóval, azóta megpróbálok nyitott lenni a dolgokra, nem felkapni a vizet, hogy nem csak órákra, de napokra sem tud előre tervezni. Nyelés, és nyelés. De azt hiszem megéri, és ez a lényeg.
