Ha az előző kis poszt kinyitotta volna azt a bizonyos bicskát, akkor itt egy, amihez érdemes becsuni, nehogy beledőlj a szánalomtól való halálos kacajod közepette.
Egyszer régen egy messzi-messzi... tegnap anyám kézhez kapott egy fizetési felszólítást, "kisebb vagyont legyen kedves 10 napon belül..., különben irgum burgum, ru-tyu-tyú". Nagy az összeg, haldokló arab nagybácsi meg nincs tehát, valakinek hitelhez kell folyamodnia. Anyám nem kaphat hitelt bár, listás. Maradt apám, aki mindezek hallatára kikelt önmagából, mondván nem kell a családban mindenkinek eladósodnia, ha ő hitelt vesz fel, annak legyen értelme is.
A téma itt -bár elég hanosan- le lett zárva, ő nem vesz fel hitelt, pont.
Másnap anyám irodájában csörög a telefon, "mennyi kell?". No szóval édes mártírunk, ki vért és verítéket nem sajnál a család békéjének és életszínvonalának fenntartása érdekében, mégis vett fel hitelt. Huhh... mondanánk sokba fog ez még kerülni, de hát nincs mit tenni, ez az egyetlen megoldás.
Erre banyek egy óra múlva, jó édesapám átküldte egy utazási iroda visszaigazoló üzenetét, mondván megy nyaralni.
Megdöbbentem? Meg. Csalódtam? Egy cseppet sem. Megmondta, ha ő megmozdul, annak érteme kell hogy legyen.
Ja, még egy gondolat: mi nem megyünk nyaralni, ő megy nyaralni
